Valószínűleg tudod a Szentírásból, hogy Dávid király Isten szíve szerint való ember volt (1Sám 13,14). Dávid sok mindent csinált - uralkodó, szerető, költő és harcos volt -, de az őt Isten előtt leginkább meghatározó tulajdonsága az extravagáns dicsőítés.

Dávid szenvedélyesen dicsőítette az Urat, és létrehozott egy helyet a népe számára, hogy együtt imádják Istent.

Miután meghódította Jeruzsálemet és odavitte a ládát, Dávid énekeseket és zenészeket állított elé, hogy szolgálják az Urat (1Krónikák 15-16). A dicsőítésnek ez az újfajta, éjjel-nappal tartó rendje a mennyei dicsőítés rendjét tükrözte (lásd Jel 4-5).

Dávid átadta fiának, Salamonnak, ... amit a Lélek adott neki: az ÚR háza udvarainak ... tervrajzát, továbbá a papok és léviták beosztásának, az ÚR házában végzendő istentisztelet minden teendőjének ... tervezetét. (1Krón 28,11-13)

„Mindez”, mondta, „az Úr kezével írva jutott el hozzám, értésemre adva a terv egész kivitelét.” (1Krón 28,19)

A szolgálatban 288 énekes, 4000 zenész és 4000 kapuőr vett részt. Éjjel-nappal folytatódott (1Krón 9,33), és parancsba adták a későbbi királyoknak, hogy tartsák is fenn (2Krón 29,25; 35,4). Az éjjel-nappali imádat történetéről bővebben itt olvashatsz.

Istennek tetszik az extravagáns istentisztelet. Modern becslések szerint Dávid több, mint 100 milliárd dollárt adott az Úr templomának építésére, és támogatta az énekeseket, zenészeket és kapuőröket is (nézd meg Mike Bickle tanítását Dávid extravagáns istentiszteletéről).

Napjainkban az Úr újjáépíti "Dávid leomlott hajlékát" (Ám 9,11; ApCsel 15,16). Számtalan ember és szolgálat, köztük az Imádság Háza is, csatlakozik a menny véget nem érő dicsőítéséhez (Jel 4,8). Az imádság egyre nagyobb teret nyer, és kezdenek a gyülekezetek egyre intenzívebben Jézus szépségére fókuszálni (Iz 33,17).

Az éjjel-nappali imádság egyik kulcsa a dicsőítés. A zene jelenléte többek számára elérhetővé, fenntarthatóvá és élvezetessé teszi az imádságot. Emellett biblikus is:

A huszonnégy vén leborult a Bárány előtt, mindegyiküknek hárfája és arany csészéje volt, tele illatszerekkel, amelyek a szentek imádságai. (Jel 5,8)

A hárfa a zenéről és az Istent imádó énekekről, míg a illatszerrel teli tálak az Istenhez szóló imákról beszélnek. Isten trónja körül az dicsőítés és a közbenjárás együtt folyik. Ez a végidőkre vonatkozó igevers egyre inkább valósággá válik a földön, ahogy az egyház megragadja az örömét – és erejét – a dicsőítésre alapuló imádságnak.

A végidők felfokozott dinamikájában Krisztus menyasszonya azon kapja magát, hogy a Lélekben harcol imádságon és dicsőítésenen keresztül. A szellemi harcot egyszerűen leírhatjuk úgy is, mint egyetérteni Istennel.

Amikor dicsőítünk („Te Méltó vagy, Te jó vagy"), akkor egyetértünk azzal, aki és amilyen Isten. Ez meghívja az Ő jelenlétét, hiszen Ő népének dicséretében lakik. Ráadásul megerősít arra, hogy többet imádkozzunk, miközben közelebb kerülünk hozzá és az Ő jóságához.

A közbenjárás, vagyis a másokért való ima, egyetértés azzal, amit Isten megígért ("Uram, áraszd ki a Te Lelkedet", "Mentsd meg embereket"). Az a tapasztalat, hogy ha a közbenjárásunk a dicsőítésre alapozódik, úgy többen, hosszabb ideig és nagyobb egyetértéssel tudnak imádkozni (lásd: Iz 56,6-7).

A dicsőítés atmoszférájában végzett közbenjárás úgymond feltölti a tankjainkat, hogy akkor is tovább tudjunk menni, amikor nehéz, és megóvja a szívünket az elkedvetlenedéstől és csüggedéstől.

Az imádság és az istentisztelet segít abban is, hogy megtaláljuk a hangunkat. Ahogy Istennel találkozunk, Ő rávezet minket, hogy megosszuk szeretetét másokkal. Krisztus követeivé válunk (2Kor 5,20).